2000/05/*

Búzás Miklós: FÖLDHÁZ

 

Búzás Miklós mûteremvezetô, Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum

FÖLDHÁZ
A magyar földépítészet múltja

A Falufejlesztési Társaság 2000. január 21­22 között Nagykovácsiban megtartott III. Országos Vándorgyûlésén elhangzott elôadás anyaga.

 

A föld egyszerû, tartós és sokoldalúan felhasználható anyag, helyben kitermelhetô, rugalmas, de ugyanakkor erôs, nem bomlik, a rovarok nem károsítják, nyáron hûvös, télen pedig meleg. Az idôk során rendkívüli szépségû, változatos épületek készültek földbôl. Ha a napon kiszárított sárfalakat a nedvességtôl kellôen védik, évszázadokig fennmaradnak.
A talajnak és származékainak felhasználása igen sokrétû a magyar népi építészetben, már a faépítkezés idején nélkülözhetetlenné vált. Használták a padlásokon a deszkázat fölött légzáró és hôszigetelô anyag gyanánt, tapasztottak vele boronafalakat, készítettek belôle döngölt padozatokat. Kisebb, földbe mélyített építményeknél a fedés záró rétegeként alkalmazták, szálas fedéseknél a gerincet rögzítették sarazással. Raktak belôle kemencét, takaréktûzhelyet, padkát, falaztak belôle szabadkéményt. A mészhabarcs elterjedése elôtt általánosan használt kötôanyag volt (még a kôfalazatok nagy része is "csak" sárba rakott), de leginkább mégis a falazat anyagaként ismerjük.
A földnek mint a legolcsóbb építôanyagnak a jelentôsége hazánkban csak a fa beszerzési lehetôségeinek szûkülése, drágulása után nôtt meg. A 18. században ott is elrendelték a csupán fából készülô boronafalú épületek helyett a fatakarékosabb favázas házak építését, ahol volt elegendô erdô. Ezekhez a házakhoz jóval kisebb átmérôjû gerendákat adtak ki, mint amilyen a korábban szokásos volt.
A 19. század végére föld és vályog falazóanyagként történô felhasználását tekintve a Kárpát-medence Európa egyik legsokszínûbb területévé vált. Az egyes építési technikák alkalmazásának a helyi anyagok tulajdonságainak ismeretén alapuló számos változata alakult ki. Ezt a század végi tarkaságot ­ mely a mindent egységesítô fehér meszelés alatt kevéssé vehetô észre ­ kívánjuk bemutatni a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum épületállományában is.
A földfalú házak építési munkálatainak megkezdése elôtt igen fontos az épület helyének kiválasztása. Valamennyi földfalú építmény helyét a telken mindig a terep adta lehetôségek kihasználásával jelölték ki. Figyelembe vették a csapadékvíz folyásának, elvezethetôségének lehetôségét. Ha a terepviszonyok és egyéb körülmények engedték, a telek legmagasabb, legszárazabb pontján építkeztek. Arra törekedtek, hogy a kijelölt helyen minél kisebb legyen a talajnedvesség, és a csapadékvíz minden irányban el tudjon folyni a ház falaitól. Ennek érdekében, ha a helyzet úgy kívánta, agyagos földdel fel is töltötték a terepet. Bátran állíthatjuk, hogy a földfalú épületek élettartama szorosan összefügg a jó helykiválasztással és a folyamatos karbantartással.
Helykiválasztása után a kitûzött falak nyomvonalán leszedték a talaj termôrétegét. A fal szélességének megfelelôen ásóheggyel kivágták a falak helyét. A kitûzött fô- és közfalak vastagsága 50­60 cm. A fal alatt általában nem ásták ki az alapot, de a "kivágott", lenyesett alapfelületet jól megdöngölték lapos döngölôvel. Ettôl csak akkor tértek el, ha nagyobb felületen laza, már bolygatott talajrészt találtak. Az ilyen talajt a fal szélességében kiszedték, és 10­12 cm-es rétegenként, visszatöltötték, döngölték.
Késôbb, elsôsorban szigetelési okokból, ha az építôknek rendelkezésükre állt valamilyen kô, néhány kôsorral, esetleg téglával kezdték a föld anyagú falak felhúzását. Ezt a 18.­19. században a városokban rendeletekkel is szorgalmazták és 45­90 cm magas lábazati falat javasoltak. Az 1940-es évektôl már egyre gyakoribb a betonalap.
A favázas átmeneti szerkezetek elsôsorban az árvizes területeken maradtak fenn. Itt jól érvényesült az az elôny, hogy egy-egy árvíz alatt a tárgyakat a padlásra lehetett menteni. Ha a víz kimosta az épület falait, a vázszerkezet és a vesszôfonás megmaradt. Az épület teljes kiszáradása után csak a falakat kellett újratapasztani.
A favázas földfalazatok esetén elôször a faváz szerkezetet készítik el. Ez a vázszerkezet többféle lehetett. Korai példákon elsôsorban cölöpváz, esetleg sûrû cölöpváz, míg késôbb jelentôs területeken a talpas-vázas szerkezet terjedt el. Ugyanakkor a néprajzilag kutatható idôben a Kisalföld területén a fejlett uradalmi építészet hatására alkalmazták a merevített, földre állított oszlopos vázszerkezetet is. A 19. század végén a vastag falszerkezetek mellett is megjelenik a vázszerkezet, mely a tetôzetet hordja, és biztosítja a fal esôtôl védett építését.



A sárfalak közül a legismertebb és talán a legelterjedtebb a (villával) rakott fal. A kitûzött épülethez közel esô részen a humuszos talajréteg eltávolítása után egy jó mély ásónyomot (20­30 cm) felástak, majd beáztatták bô vízben. A felásást és beáztatást, ha lehetôség volt rá, már elôzô este elvégezték, a jobb minôségû sár érdekében. A jól beáztatott földre, a sár tetejére villával és kézzel egyenletesen szórták a szalmát, közben néhány ember feltûrt nadrággal, kapával a kézben, csupasz lábbal taposta a sarat. Nagyobb ház vagy jobb módú parasztember építkezésein lábas jószágokat (szarvasmarhát, lovat) is igénybe vettek a sár taposására. A sártaposást, megmunkálást mindaddig végezték, amíg elegendô szalma nem volt a sárban, illetve amíg a szalma egyenletesen eloszlott, elkeveredett, és a földcsomók eláztak.
Akkor jó a sár, ha annyi szalma van benne, hogyha a sár készítôje a lábát kiemeli a sárból, lábáról lehúzza a sarat, sárcsomó nem marad a lábon. A szalma teszi lehetôvé a sár villával való megmunkálhatóságát, de elsôsorban "falkötô, összetartó" szerepe van. Ha már elegendô mennyiségû szalmát tapostak a sárba, a gödör egyik szélén elkezdve, kapával "átvágták", átforgatták az egész sármennyiséget. Az "átvágást" a sárgödör nagyságától függôen egy vagy több ember végezte. Ha közben úgy ítélték meg, hogy helyenként még kevés a szalma, akkor pótolták. A jól kitaposott szalmás sarat elég volt egyszer átvágni.
A sár pihentetése után kezdték a sárfal rakását. A sárfal készítését mindig úgy kezdték el, hogy az épület legtávolabbi pontján, egyik sarkánál ­ a falrakó csoport létszámától függôen ­ felállt egy vagy két tapasztalt falrakó, rendszerint a bandagazda és az általa kijelölt személy. A csapat többi tagja a bandagazda beosztásának megfelelôen láncban, egy helyben állva adta villával tovább a sarat a falrakó elé. A falrakó a fal nyomvonalán állva maga elôtt rakta a falat, miközben hátrafelé haladt, és precízen, komótosan, villánként helyére tette, ügyelve a sarkok s falfelületek, falsíkok megfelelô kialakítására. Ha két személy rakott falat, egy pontból indulva, ellenkezô irányba haladtak a falrakók. Ez így ment mindaddig, míg az elsô "fogással" körül nem értek a fô- és közfalak nyomvonalán. Itt kell megjegyezni, hogy nemcsak a vert falú épületeknél, de a sárfalnál is alkalmaztak a sarkok megerôsítésére vesszônyalábot vagy nádat, esetleg rozsszalmát, valamint az él tökéletesítésére nád- vagy vesszônyalábot stb. A sárfalazat elsô fogás magassága a falrakó ügyességétôl és a sár minôségétôl függôen 80­100 cm magas volt. Az elsô fogásban az ajtónyílások helyét mindig kihagyták, függôleges falvéget képezve a nyílásoknál. Amikor a falrakással kijelölt házalap minden pontján ­ a közfalakat is beleértve ­ elérték a fent említett magasságot, villaháttal (a villát oldalt tartva) letisztították, "megfésülték" a falfelületet kívül-belül. Ezzel a falrakás elsô üteme elkészült, azután hagyták száradni a falat. Tapasztás (vakolás) elôtt a falfelületrôl ásóval nyesik le a kilógó, kiálló szalmavégeket, és ezzel egyben a fal felülete pikkelyezést is kap. A falszáradás idôtartama az idôjárás függvénye volt.
Megfelelô kiszáradás után következett a sárfal rakásának második fogása, második üteme. Ennek elôkészülete és technológiája hasonló volt az elôzôhöz, azzal a különbséggel, hogy itt állást kellett építeni a falrakó elé rakott sár, valamint falvégeknél a falrakó részére. A falrakó egyébként a falon állva (falvégeknél álláson) villánként maga elôtt rakta a falat, hasonlóan az elsô fogáshoz. A sárfal rakásának ebben az ütemében hagyták ki az ablakok helyét. A parapetmagasság (köznyelven általában ablakkönyöklô) rendszerint az elsô fogás teteje volt. Ha elérték a megfelelô magasságot a második fogással, annak teteje egyben falegyen is volt. Ez esetben az ablaknyílásokat áthidalták, és lefedték a falegyen alatt, az ablakok méretétôl függôen. Az ablaknyílások áthidalása abból állt, hogy néhány darab karvastagságnyi faragott vagy faragatlan akácrudat, esetleg hasábot fektettek a nyílások fölé a fal szélességének megfelelôen és erre tovább rakták a sárfalat. Az ablak elhelyezésekor ­ annak méretétôl függôen ­ alá és köré falaztak vagy lefaragtak a falból.


A sárfalazat harmadik fogására régen ritkábban, századunk elején már egyre gyakrabban került sor. Ezzel ugyanis megnövekedett az épület belmagassága. Ez a fogás rendszerint csak 40­60, ritkábban 100 cm magas volt. Kiegészítése az elôzôekhez, de leginkább a második fogáshoz hasonlóan történt. Ez esetben az ablaknyílások teteje a második fogás tetejével egyezett. A nyílások lezárásának technológiája az elôzôekben elmondottakkal azonos módon történt. Volt eset, hogy ­ általában a háztulajdonos vagyoni helyzetétôl függôen ­ a vályogból falazott boltívvel zárták le, készítették el a nyílások feletti áthidalást. Ilyenkor rendszerint a sárgerenda melletti kifalazást is (ereszalj vagy koszorú kifalazásának is nevezik) vályogból készítették.
A sárfalnál ugyanúgy, mint bármely földfal esetében törekedni kellett arra, hogy mielôbb tetô alá kerüljön az elkészített falszerkezet. A földfalú épületek falverése, rakása után a tulajdonos gondoskodott a falak csapadék elleni megvédésérôl, de ha munka közben váratlan záporesô szétmosta a falat, ez a felrakókat terhelte. Ha nem tudták megvédeni az esôtôl és szétfolyt a fal, külön díjazás nélkül újra készítették a vert vagy sárfalat. A földfalak készítését nagyrészt aratás után végezték. Ennek egyik oka, hogy már volt "új törek", szalma, másrészt augusztusban, szeptemberben viszonylag kevesebb az esôs nap. Legelterjedtebb elnevezései: fecskefal, villás fecskerakásos fal, fecskerakásos fal.
A gömbölyeges fal a rakott sárfal egyik változata, talán a vályogtégla fal ôse. A rakott sárfalhoz hasonló módon elôkészített alapanyagból emberfej nagyságú gombócokat szakítottak ki villával, s a földre leszórt töreken vagy szalmán meghempergették. Kissé szikkadni hagyták, majd általában kézzel rakták fel a falat. A tömörítést fadarabokkal, lapocskákkal ütögetve végezték. A szakaszos építés, az esetlegesen megroggyant fal lefaragása hasonlóképpen történt, mint a rakott sárfal esetén. Nálunk tájanként más-más néven illetik. Egyes helyeken azonban ezt a változatot is fecskerakásnak, illetve fecskefalnak nevezik.
A zsaluzott sárfalrakási módot elsôsorban a Dél-Dunántúlról ismerjük. Téglányi sárcsomókból gombócokat formáztak és deszkák közé helyezték, kettesével egymás mellé. A deszkák közé rakott sárfalat (gyúrt falat) lóval tipratott, pelyvával és törekkel kevert sárból emelték. A deszkazsaluzat állítása a vert falnál is alkalmazott, kétféle módon történt. Ez a technika a sárfal és a vert fal találkozását, keveredését és vegyülését mutatja. Ahol a vert fallal együtt élt, régebbinek tartották, divatja a 19. századdal elmúlt.
A vert fal készítéséhez földnedves agyagos földet kell felhasználni, mely nem tartalmazhat 25­30 mm-nél nagyobb kavics vagy kôdarabokat, zsugorodása csekély.
Kétféle zsaluzási mód terjedt el. A Duna mentén és attól keletre az építendô fal mindkét oldalán egy-másfél méteres távolságokban, páronként szemben egymással oszlopokat ástak a földbe, melyek végét lécekkel, gúzsokkal kötötték össze.
A megdolgozott, homogenizált, összegyúrt földet a házhoz hordták, majd lapáttal a zsalu közé hányták. Hegyes karókkal megbökdösték, megszurkálták, hogy a falban minél kevesebb levegô maradjon, majd a döngölôfával, tömôfával keményre döngölték, néhol elôzôleg megtaposták.
A vert falak sarokmerevítését és falcsatlakozását vesszôk felhasználásával célszerû megerôsíteni. A sarok él szabályossága, erôsítése végett pedig a sarkokon husángot, vesszô- vagy nádnyalábot helyeztek el függôlegesen. (Egyes vidékeken a rétegek közé nemcsak a sarkokban, hanem a falakban hosszirányban elhelyeztek 1 sor nádréteget.) A falnyílások kialakítása és a kiváltások felfekvéseinek megfelelô megoldása tekintetében a rakott és vert fal esetében lényegében azonos módon kell eljárni. A falnyílásokat mindkét esetben utólag is ki lehet vágni (a gyors falépítés és zsaluzó anyag megtakarítása érdekében), de mind szerkezetileg, mind munkaerô-kímélés szempontjából célszerû ezek helyének kirekesztése mintadeszkázat segítségével. Kisebb nyílások (kb. 1 m szélességig) áthidalására megfelelôen méretezett és szilárdságú keményfa anyagú kiváltó gerendákat is célszerû alkalmazni. A gyakorlott vert fal rakók olyan kemény falat vertek, hogy az ablaknyílások kibontásakor ásóval nem lehetett dolgozni, csak csákánnyal tudták a falbontást végezni. A vert fal keménysége betörés elleni biztonságot is jelentett.
A Dél-Dunántúlon, valamint a Tiszántúl déli részén oszlopok helyett kalodának, járomnak nevezett szerszámot használtak a zsaluzat rögzítésére. A kaloda rendszerint fából, ritkábban fémbôl készült. A vízszintes léc, illetve laposvas helye jól látható az elkészült falazaton, melyet csak a tapasztás során igyekeztek eltüntetni.
A vert fal elnevezésében a zsaluzási módnak megfelelôen két változat terjedt el. A Dunántúlon a tömött fal és a tömésfal, a Duna­Tisza közén a verett fal, míg a Tiszától keletre a ver fal elnevezés az uralkodó.
A vert falhoz hasonló többrétegû fal zsaluzatát jellemzôen nem deszkából készítették, hanem karókkal erôsített sövénybôl fonták. A föld bedöngölése után a sövényfonást nem távolították el. Ez a technika is készülhetett sárfalként, a két sor fonás közé rakott sárgombócokkal. A török elleni végvári harcok idején a palánkvárak építésével vált ismertté, mint a "magyar módra való" várépítés egyik eljárása, de minden valószínûség szerint már korábban is a várfalak építésére alkalmazták. A sövényfalak közé tömött vert fal a Kárpát-medencén kívül elterjedt volt Kelet-Európában is.
A vázas vastag földfalazatok jellemzôje az, hogy a sár- és földfalazatok szilárdítására elôször vázszerkezetet készítettek. A sarkokba ­ hosszabb falszakaszokon falközépre is ­ oszlopokat állítottak, vagy égetett, esetleg vályogtéglából pilléreket falaztak. A tetôszerkezet, esetleg a fedés elkészülése után kezdtek neki a fal készítésének, vidékenként más-más technikát alkalmaztak. Martosról és Hajdúhadházról rakott sárfal használatára, míg Veszprém megye északi településein és a palócok körében, valamint az Ormánságban a vert fal meglétére vannak adataink.
Az Alföldön a karóközös vázas sárfalat is alkalmazták, villával rakott sárral vagy sárgombócokkal kitöltve. A Dél-Alföldön e szerkezet egyik változatát oszlopos falnak nevezték.
A vályogtégla fal a 19. század végére a földépítkezés legelterjedtebb formájává válik. Az egyetemes építészettörténetben évezredek óta ismert, de a hazai történetét vizsgálva a 16. századinál korábbi adataink nincsenek. A vályog szó is 1693-ban fordul elô elôször írott formában, de feltételezhetô, hogy nagyobb múltra tekint vissza. A vályogtégla az iparilag gyártott építôanyagok elôfutára, fontos szerepet tölt be a házépítés gyakorlatának megváltozása terén. Az alapanyag egyre inkább készített termékké válik.
A vályog alapanyaga az agyag, illetve az agyagos föld. Minôsége lényegében azonos a sárfaléval. A sár készítésének módja is megegyezik, azzal a különbséggel, hogy míg a sárfal anyagának készítésekor szalmát szórnak és taposnak a sárba, a vályog sáranyaga általában apró szalmával vagy nagytörekkel készült. Vályogvetôk szívesebben használták a nagytöreket. A vályogvetô "sablon" colos deszkából fogazott csapolással összeállított, szegezéssel erôsített, csak oldalt zárt forma. Általában elfogadott a 15 cm széles, 29­30 cm hosszú és 14 cm magasságú belsô méret. A két végén ritkábban fából készült fogó, gyakrabban madzagfül lóg ki az e célra fúrt lyukakon. A madzag belsô vége akkora csomóban záródik, hogy ne tudjon áthúzódni a lyukakon.
Vályogból általában jómódú emberek építkeztek, mert ez jóval költségesebb volt, mint a sár- vagy vert falú építkezés, nem beszélve arról, hogy a fuvarköltséget a szegényebb emberek nem tudták fedezni. Vályogépület falazata már ritkábban került közvetlenül a talajra, de ha mégis így volt, alapozása megegyezett a vert falú épület alapozásával. Századunk elején ­ elsôsorban vályogfalazat esetén ­ kezd elterjedni a szilárd alapozás, amelyhez gyakori építôanyag volt a tégla vagy valamilyen puha mészkô, mésztufa. Az Alföld északi peremén elsôsorban a tokaj-hegyaljai tufakövet alkalmazták szívesen. Ennek oka az lehetett, hogy a frissen bányászott követ könnyen, jól lehetett faragni. Késôbb, kb. századunk második harmadának végén kezdett elterjedni a betonalapozás, földfalú épületek alá is. A szilárd alapokra századunk második harmadában kezdik alkalmazni a kátránypapírral való szigetelést is, bitumenragasztással.
Sok esetben már kômûvesek építették a ház alapját, sôt a vályogfalazat sem házilagos kivitelezésben készült, hanem mesteremberek építették azt, vályogfalazási technológiája azonos volt a nagyméretû téglafal készítésével, csupán a kiegyenlítô habarcs nem mészbôl és homokból, hanem sárból készült. A falazósár a mészhabarcstól eltérôen nem ládában, hanem gödörben készült, törek, illetve pelyva nélkül. A föld minôsége szempontjából csupán az volt a lényeg, hogy a föld jól "elázzon", földcsomó ne legyen a falazósárban. A beáztatott habarcs képlékenységû sarat lapáttal rakták a vályogsorokra és a kômûveskanál segítségével terítették el egyenletesen.
A vályogfalazat kötési szabályai is megegyeznek a téglakötés szabályaival. Akárcsak a téglafal esetében, leggyakoribb a 45 cm vastag falazat, kétsorú vagy keresztkötéssel. A sarkokon fejelô vagy háromnegyedes kötéssel indulnak. A nyílások áthidalását 1­1,2 m fesztávolságig vályogból, esetleg téglából falazott boltövvel oldották meg. A téglából készült boltövet ­ esetenként kávafalazatot ­ elsôsorban tanyákon, illetve mezôgazdasági rendeltetésû épületeken díszítôelemként is alkalmazták. A boltöv és az ablak- vagy ajtókeret téglafalazata 2­3 cm-rel kiugrott a fal síkjából, hangsúlyozva a szerkezet anyagát. Ezt csak fokozta az a gyakorlat, amely szerint a téglafelület csak hézagpótlást kapott, tehát a tégla nyersen maradt. Ha vakolatot kapott a boltöv, illetve a kiugratott szerkezet, akkor rendszerint piros színûre, a hézagokat fehérre festették, imitálva ezzel a téglaszerkezetet. Elôfordult olyan eset is, hogy a téglát csak vakolatkiugratással, esetleg kerethúzással és hézagfestéssel jelezték. A vályogból készült boltöv, boltozat teherbírása az idôk folyamán kiállta a próbát. Csak a nagyobb fesztávú ablakok elterjedésével maradt el a vályoggal történô boltöváthidalás, nyíláslezárás, és vált általánossá az akácgerendából készült áthidalók alkalmazása. A múlt században, különösen a századforduló táján gyakori volt a szabad kémény boltozatának vályogtéglából való készítése is. A vályogfalú épületeknél már megjelenik a nem teherhordó falszerkezet is, közfal helyett a válaszfal, amely egy futó vályogsorból áll.
A föld- és sártechnikák esetében a házépítésnek fontos befejezô munkálata volt a tapasztás. Célja nemcsak a falon lévô kisebb hézagok, egyenetlenségek eltüntetése, hanem a nedvességre igen érzékeny falak esô, fagy elleni védelme is.
A különbözô falazatokat általában 2­3 rétegben kézzel tapasztották. A sárfalak, fonott falak esetében apró cserép-, kô- és tégladarabokat nyomkodtak a nyers falba, hogy a tapasztás jobban megkössön.
A tapasztás gyakorlatot kívánó munka volt, gyakran ezzel foglalkozó specialisták végezték. A megdolgozott sárba igen finom töreket kevertek. Mindig a fal belsô felületén kezdték, s csak ennek elkészültével fogtak a külsô falak tapasztásához. Az elsô réteg durvább sárból készült, pelyvával, törekkel, sok helyütt lótrágyával keverték a sûrû masszát. A második és harmadik réteg esetében fokozatosan finomodó pelyvás sarat vagy finom híg agyagot hordtak fel a falfelület mind simábbá tétele érdekében. A tapasztó anyagot rendszerint kézzel vitték fel a falra, sima lécekkel simították el, s az egyes rétegek között száradási idôket hagytak.
A falazat külsô megjelenésére a múlt század közepéig általában a tapasztást követô finom mázolás volt a jellemzô, melyet nagyon híg agyagos sárral értek el. A mázoláshoz igyekeztek sárgás, kékesfehér vagy fehéres földet használni. Ez a technika a múlt század közepén, az oltott mésszel történô meszelés megjelenése után kezdett visszaszorulni.
Hazánkban a közvetlenül második világháború utáni években még elég gyakori volt a földfalú házak építése, de a korábbiaktól eltérôen a betonalapozás vált uralkodóvá. Századunk második felében vált általánossá a szigetelôlemez alkalmazása. Az épület padlóvonala az udvar szintjéhez képest jelentôsen magasabb lett. Az ablakok is nagyobbak lettek. A hatvanas évekig az ablak feletti áthidalást szinte kizárólag 15x15 cm keresztmetszetû akácgerencával oldották meg még téglafalazatoknál is.
Valamennyi földfalú épület oromfalát korábban kóróból, nádból vagy vesszôfonásból készítették. Késôbb lécbôl, husángokból, ritkábban vályogból készült a tetôlezárás, valamennyi sártapasztást kapott. Deszkából készült oromlezárás elsôsorban az Alföld déli részére jellemzô. Századunk elsô felében válik általánossá a vályogfalból vagy téglából készült oromfal.
A föld- és vályogépítés hagyományos technológiái közül elsôsorban a vályogvetés területén történtek próbálkozások a vályog egyszerû, kézi mûködtetésû gépekkel történô gyártására, Magyarországon már a 40-es évek óta. Jelenleg a békési OPTIGÉP Vállalat gyárt ilyen gépet (VG-1000 tip.), mely felépítését tekintve szállító alapkeretre rögzített alaptestbôl, csuklós mechanizmusokból és mozgató karokból álló acélöntvénybôl, valamint szerkezeti acélból forgácsolt, hegesztett és összeállított szerkezet. A fô sajtoló-tömörítô szerkezet karja nagy szilárdságú keményfából készül.
A kézi vályogprések általában egyenletes (rögmentes) anyagminôségû földnedves föld alapanyaggal dolgoznak, és az általuk elôállított vályog nyomószilárdsága a kézi vetésûeknek 1,5­2-szeresét is elérheti az alkalmazott anyagösszetételtôl függôen.
Az építés iparosítása, valamint gazdasági-társadalmi struktúrájának megváltozása számos más európai országhoz hasonlóan megszakította e hagyományos környezettudatos építési módszerek apáról fiúra történô átadását. A tégla és más gyári termékek elôtérbe kerülésével, az építtetô és az építô elválásával kialakuló gyakorlat nem kedvezett a múltat és a szegénységet is jelképezô földépítészetnek.
A 80-as években a világszerte egyre magasabbá váló energiaárak és a globális környezetszennyezés hatására nálunk is újra felmerült az igény a régi, jól bevált, a környezetet kevéssé terhelô építésmódok iránt.
A földépítészet hagyományos technológiáinak a korszerû építés elveivel együtt történô alkalmazására egyre több példát lelhetünk Magyarország építészetében.